Hírlevél

Hírlevelünkben hasznos gyermekjóléti és szociális híreket, tanácsokat olvashat.

A fel- vagy leiratkozáshoz kattintson az alábbi gombok valamelyikére:

Feliratkozás Leiratkozás

HVG: A mélyszegénységben élő családokon belül a nők még szegényebbek és még több hátrányt szenvednek el, mint a férfiak – állítja ön legfrissebb kutatásaira hivatkozva. Újdonság ez a megállapítás?

Czibere Ibolya: Nem csak a közfelfogás véli úgy, a korábbi tanulmányok is eleve feltételezték, hogy a szegény család minden tagja egyformán szegény: a házastársak egyenlően szenvednek szükséget, egyformán keveset fogyaszthatnak. Pedig a nők egyértelműen rosszabb helyzetben vannak, a saját családjukból hozott minta és kiszolgáltatottságuk okán is. Így az elvárhatónál és az elképzelhetőnél is több áldozatot hoznak, különösen, ha gyerekeik vannak. Ez tökéletesen női sajátosság. Ráadásul mindezt olykor igen ellenséges közegben kell tenniük: nemcsak a többségi társadalom, de az elvileg az ő támogatásukért is fenntartott intézmények szakemberei is sokszor elítélik, vagy legalábbis nem értik meg azokat a viselkedési formákat, amelyekkel a mélyszegények a mindennapjaikat igyekeznek túlélni. Ehelyett a saját középosztálybeli értékrendjük szerint támasztanak velük szemben elvárásokat, amelyeknek ők, természetesen, nem tudnak megfelelni, így újra és újra megbélyegződnek.

HVG: De az előítéletek a mélyszegénységben élő férfiakat is sújtják.

Cz. I.: Igaz. A többség, a döntéshozók jelentős része is, már csak a szegénység tüneteit látja, ennek alapján ítélkezik, de az odavezető utat nem vizsgálja. Pedig a mélyszegénység és a kirekesztettség szinte törvényszerű reakciói például a szenvedélybetegségek, amelyek erkölcsi elítélésére a jobb helyzetben lévők különösen szeretnek jogot formálni maguknak.

HVG: Egyáltalán, ki a szegény ma Magyarországon?

Cz. I.: A sokféle definíció közül az egyik legismertebb abszolút összegben állapítja meg, mennyire lenne szüksége az egyénnek a legalapvetőbb szükségletei kielégítésére. Ez a

létminimum, amely ma 87 510 forint havonta. A KSH utoljára 2010-ben tette közzé, hogy hányan élnek a létminimum alatt, arányuk akkor 37 százalék volt. Becslések szerint ma már meghaladja a 4 millió főt is, de pontos számokat, sajnos, nem tudunk. Az unió az átlagjövedelem 60 százalékánál kevesebből élőket tekinti szegényeknek, ez Magyarországon 1,4 millió embert érint. Látjuk, többmilliós is lehet a különbség, ez olykor a statisztikai manipuláció alapja is lehet. Mélyszegénységben élőknek azokat tekintjük, akik az öregségi nyugdíjminimumánál, azaz 28 500 forintnál kevesebből élnek havonta. A mindenkori hatalom régóta nem emelte ezt az összeget, ugyanis a szociális támogatások jelentős részét ehhez képest számolják ki, tehát ha ezt gyarapítanák, számos juttatást is növelni kellene. Ma 600-700 ezer honfitársunk él mélyszegénységben, közülük körülbelül 250 ezer gyermek! Ez azért különösen tragikus, mert ezek a családok nem csupán a fizikai nélkülözéstől szenvednek, hanem szinte teljes kirekesztettségben élnek, megfosztva a többség számára természetesnek tűnő jogoktól: egészségtől, oktatástól, biztonságtól, olyan alapvetőektől is, mint például a lakhatás biztonsága. Régen leírták már: „Az elnyomorodott életet kell néznünk, nem csak az üres pénztárcát.”

HVG: Van esélye bárkinek kiverekedni magát ebből a helyzetből?

Cz. I.: Önerejéből biztosan nincs. Mivel a mélyszegénység öröklődik, egymás utáni generációk ebbe születnek, ebben nőnek fel, így nem tanulhatnak meg semmilyen módot, amely segítené őket ebből kilábalni. Ezt tapasztaltuk az említett kutatásunkban, amelyben mélyszegénységben élő nőket kérdeztünk meg, feltárva a teljes életútjukat. A többség maga is igen szegény családban nőtt fel. S mivel jellemzően a legalsó rétegek konzerválják leginkább a korábbi – akár évszázados – értékrendet, benne a nemek közötti hierarchiát, így kislánykoruktól ők is a női alávetettség elfogadását látták és tanulták meg. Emiatt maguk is többnyire ilyen környezetben szocializálódott férfiakat választottak.

HVG: A modernizáció teljesen érintetlenül hagyta ezt a kultúrát?

Cz. I.: Természetesen nem. De a nemi szerepmintákat igen. Látjuk ezt azokban az esetekben, amikor a férj veszíti el a munkáját, és a feleség válik a háztartásfővé. Ez a tradicionális férfipresztízzsel összeférhetetlen, és olyan mérvű szerepkonfliktust okoz, hogy az ilyen családokban a helyzet kritikusabb, mint például ott, ahol mindkét felnőtt munkanélküli. Utóbbiaknál gyakran tapasztaltuk, hogy ezt sorsközösségként élik meg, és a férj valamelyest hajlandó osztozni a feladatokban és a felelősségben is. Az eltartott férfi viszont teljesen elfordul a családjától, a lehető legkevesebb időt tölti otthon. Interjúalanyaink rendszeresen arról számoltak be, hogy munkanélküli párjuk már a klasszikus férfimunkákat sem végzi el a ház körül, noha korábban megtette. Az sem ritka, hogy a jövedelem nélküli férj elkezdi hasonló helyzetű férfitársai társaságát keresni, kocsmába járni, eközben megtartva korábbi szokásait, és ugyanúgy költekezik, mint amikor még volt keresménye. Nyilván igyekszik fenntartani megingott státusát a külvilág előtt.

HVG: Lélektani szempontból ez teljesen érthető.

Cz.I.: Valóban, csak ez a nőre elviselhetetlenül nagy terheket ró. Mindent egyedül csinál otthon, és munkába is jár. Eközben – az állandó pénzhiányban – extrém módon lemond saját szükségleteiről, akár a napi élelméről is, a család javára. Az egyik asszony a varrodában, ahol dolgozik, többször elájul a gépe mellett a folyamatos éhezés miatt, ilyenkor a kolléganői adnak neki egy szelet kenyeret. Egy másik a munkahelyén az ebédidőt a mosdóban tölti, mert így nem látják a többiek, hogy nincs mit ennie. Ott sem jobb a helyzet, ahol a feleség van otthon, és a férj dolgozik. Ilyenkor az eltartó-eltartott hatalmi egyenlőtlenség fokozza a nő kiszolgáltatottságát, és felerősödnek a tradicionális magatartásformák: több időt tölt házimunkával, mint amennyit korábban együttesen a munkahelyén és otthon dolgozott. A mélyszegény családokban a nő számára a szabadidő, amit esetleg magára fordíthatna, nem létező kategória. Egyik interjúalanyunk mesélte, hogy a férje még azt sem tudta soha, éppen hányadik osztályba járnak a gyermekeik. Tipikus az is, hogy bár az apa nem vesz részt a gyerekek körüli teendőkben, ha ők nem felelnek meg az elvárásainak, azt sok esetben veréssel adja tudtukra, vagy a feleségétől követeli meg ugyanezt. A férfi agressziója amúgy sem ritka ezekben a családokban. Régi tapasztalat, milyen sokféle deviáns magatartást hív életre a mélyszegénység kilátástalansága. Például a férjük szélsőséges mértékű féltékenységétől is sokat szenvednek ezek a nők. Gyakori, hogy a párjuk a munkakeresésüket és a munkavállalásukat is akadályozza, csak hogy más férfiakkal és egyáltalán, a külvilággal ne lehessen önálló kapcsolatuk.

HVG: Ha a nő nem kereshet pénzt, hogyan tartsa el a családját?

Cz.I.: A mélyszegénységben élőknél a pénz előteremtése ma mégis leginkább a nők dolga, ráadásul gyakran a férj agresszív követelőzésével szemben is meg kell védeniük a családi kasszát. Az is előfordul, hogy az eldugott pénzt a férfiak ellopkodják, mindannyiukat kritikus helyzetbe sodorva. Így szinte elkerülhetetlen, hogy ezek a családok adósságspirálba sodródjanak. Korábban az egyik banki kölcsönt mindig újabbal fedezték, ma már a bolti hitel a jellemző, ez is borsos kamattal. A spirál végén pedig ott van az uzsorakölcsön, amiből nincs menekvés. S az uzsorás minden létező módon visszaél a helyzetével. Egy ilyennek tartozó, fizetni nem tudó idős asszony mesélte, hogy a szomszéd család tagjai bezúzták az ablakait: ez – mármint az ő megfélemlítése – volt az ára, hogy ők is kapjanak kölcsönt. Pedig korábban támogatták a nénit, rendszeresen ételt vittek neki a hónap végén. A rettenetes kiszolgáltatottság még a szegény emberek közötti évszázados szolidaritást is szétveri. S az, hogy a szociális ellátások korlátozottak, és versengeni kell értük, szintén a mélyszegénységben élők egymás közötti együttérzését és együttműködését lehetetleníti el.

HVG: Friss hír, hogy a kormány a segélyeket lenullázni tervezi, családi pótlék pedig csak azoknak járna, akiknek van munkájuk. Mi várható ettől?

Cz.I.: Gyarapodni fog a szegények száma, ezzel együtt a szegénységük mélysége és tartóssága. Az itthoni szociális kiadások folyamatos lefaragásának egyik legsúlyosabb következményét máris tapasztaljuk: a válság hatására jelentősen nőtt a súlyos nélkülözésben élő gyermekek aránya, ebben a statisztikában az uniós országok közül csak Bulgáriánál és Romániánál állunk jobban. És tudjuk, a mélyszegénységből önerőből nem vezet út felfelé, hiszen ehhez két, tartósan kereső családtag kell, és legalább egygenerációnyi idő.

Forrás: HVG